Gondolatban már száz és száz kérő szót véstél papírra, ezer és ezer álmot dédelgettél féltve, millió és millió várakozás beteljesülését vártad remélve. Fogtál egy színes tollat, egy még színesebb papírfecnit és alkottál megszállottan egy vágyakkal teli életet. Hittél a szavakban és varázsvessző volt az írószered. Vigyázva tűrted össze, nehogy álmod elillanjon, megsérüljön vagy más gazdát keressen. A kezedben tartottad, a lelkeddel ölelted és kis kuckód falára helyezted némán. A színek fala volt, a képzeleté, a hité és a szárnyaké. A szíved volt, ami messze repült.
Álltál. Nézted. Jól esett. Madár voltál. Rájöttél. A földre zuhantál. Meglepődtél.
Ültél. Kezedben fehér lap. Fekete toll. Szivárvány lélek. Hála. Köszönetet rebegő ajkad ösztönösen követte egy kéz és a valóság imája. Annyi mindened volt. Kértél, talán kaptál, de köszönted? Észrevetted? - A lehetőséget, a szépet, az értéket, a szeretetet, az Életed. Vagy csak suhant melletted anélkül, hogy egyszer is őszintén a szemébe néztél volna.
Egy másik fal. Papirosoktól fehérlik, mégis színes és varázslattal teli. Egyszerű és sokatmondó. Fehér - fekete, de a tied. A Köszönet fala.
Amíg nem érzel hálát, azért amid van nem érdemled meg azt sem, hogy álmok szárnyán repülj. Sokszor hiszed, hogy álmok nélkül senki vagy, de valójában akkor válsz azzá amikor elfelejted mindazt amiért köszönettel tartozol.
A szobádban ülsz, egy pokrócba burkolózva. Az üres falakra bámulsz és megtöltöd a teret lényed apró díszeivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése