Porcelánkisasszony:)

Olyan kecses, gyönyörű és édes. Kis napernyőjét feje fölé tartja, hajacskája tűzve - csavarva. Szeme ürességbe tekint, ajka nem mosolyodik. Tartásában büszke, mindene a küllem. Fűzője szoros, ruhája csokros, orcácskája mindig bájosan piros. Kényes kis kezét kesztyű díszíti, haját csipke kalap szépíti.

Jól ismered őt, távolról s közelről, hiszen kis szobád titkos polcára  kerül. 

Tökéletes - hiszed.

Mégis...Összetöröd.

Dühös vagy. Fáj. Sírnál, de nem jön. Lelked összerezzen. Szeretsz,  de nem nevetsz. Fáradtnak tűnsz, már csak pislákol a tűz. A lelked zuhan s a szíved is összetört.

Nem vagyok tökéletes, porcelánbaba sem. Őszinte érzés égeti szívem tűzhelyét. Hiába külső, hiába szépség. -Ó, te élettelen!

Nem vagyok királylány, kisasszony vagy nemes csak egy lány, aki keres.

Törött - sebes szívem dobog mindig tovább s csillogó szempárokból épít mosolypalotát.

Félelem:)

Éltél?

Hallgattál...

Didergő ajak!

Könyörgő szem!

Szaladó lélek!

Csend alak!

Élsz?

Ráérsz...

Messze még a Vész !

Mégis Sárba lépsz.

Maradsz, ki sosem voltál,

S a valóság álmokban kószál.

Élni fogsz?

Elbújsz...

Tegnap - ma - holnap

A Tudat Szívedbe harap:

Nem éltél...

Féltél...

Nem éltél...

Féltél...

Kérj - köszönj :)

Gondolatban már száz és száz kérő szót véstél papírra, ezer és ezer álmot dédelgettél féltve, millió és millió várakozás beteljesülését vártad remélve. Fogtál egy színes tollat, egy még színesebb papírfecnit és alkottál megszállottan egy vágyakkal teli életet. Hittél a szavakban és varázsvessző volt az írószered. Vigyázva tűrted össze, nehogy álmod elillanjon, megsérüljön vagy más gazdát keressen. A kezedben tartottad, a lelkeddel ölelted és kis kuckód falára helyezted némán. A színek fala volt, a képzeleté, a hité és a szárnyaké. A szíved volt, ami messze repült.

Álltál. Nézted. Jól esett. Madár voltál. Rájöttél. A földre zuhantál. Meglepődtél.

Ültél. Kezedben fehér lap. Fekete toll. Szivárvány lélek. Hála. Köszönetet rebegő ajkad ösztönösen követte egy kéz és a valóság imája. Annyi mindened volt. Kértél, talán kaptál, de köszönted? Észrevetted? - A lehetőséget, a szépet, az értéket, a szeretetet, az Életed. Vagy csak suhant melletted anélkül, hogy egyszer is őszintén a szemébe néztél volna.

 Egy másik fal. Papirosoktól fehérlik, mégis színes és varázslattal teli. Egyszerű és sokatmondó. Fehér - fekete, de a tied. A Köszönet fala. 

Amíg nem érzel hálát, azért amid van nem érdemled meg azt sem, hogy álmok szárnyán repülj. Sokszor hiszed, hogy álmok nélkül senki vagy, de valójában akkor válsz azzá amikor elfelejted  mindazt amiért köszönettel tartozol.

A szobádban ülsz, egy pokrócba burkolózva. Az üres falakra bámulsz és megtöltöd a teret lényed apró díszeivel.

Csapat:)

Jelentése első hallásra kimerül abban a magyarázatban, hogy önálló véleményekkel, ötletekkel rendelkező emberek gyülekezete. Mindannyian tudjuk viszont, hogy ez a meghatározás csupán egy elcsépelt sablonszöveg, töredéke a valóságnak, egy szilánkdarab a világ igazság tükréből.

...mert mindenki működött már együtt másokkal egy nemes cél érdekében; nevetett a lánc egy szemét képezve; érezte az egy mindenkiért, mindenki egyért érzést; lelkesedett egy közös ügyért; érezte magát elkötelezve egy közösségi feladatnak és hitt abban, hogy azáltal amit tesz, amiért dolgozik, ha csak egy mosollyal is, de szebbé teheti mások világát.

Csapat...lehet kicsi vagy nagy, ideiglenes vagy állandó, baráti vagy iskolai, sport vagy tánccsapat de mindenki megtalálja egy bizonyos feladatkörben a helyét, mindenki igyekszik önmagából a legjobbat nyújtani és támogatni egymást a nehézségekben.

Együtt futkároztok, idegeskedtek, viccelődtök, pörögtök, gondolkodtok, igyekeztek, buliztok, szorgoskodtok, szervezkedtek...és a végén már együtt "lélegeztek".

 Megismersz rengeteg embert, akinek a munkája ösztönözni fog, akitől tanulsz és akiket nem feledsz.

Talán sok áldozattal jár; lehet, hogy nem alszol; fáradt vagy; karikás a szemed és a kockázattal is számolnod kell, hogy valami nem egészen úgy alakul ahogy tervezed. Félsz, hogy kifutsz az időből és néha azt sem tudod hol áll a fejed.

 De...

A legszuperebb és legmeglepőbb a csapatmunkában, a csapathoz tartozásban az, hogy közben rengeteg mindenre rájössz saját magaddal kapcsolatban és megváltoztat. Csapatban dolgozol, mégis egyénként fejlődsz.:)

Váratlan vendég:)

Kéz a kézben sétáltunk némán egy borongós délután. Visszatért. Megtalált. Válaszra várt. Én meg - Álltam mozdulatlan, képsorok egész hadával lényemben...Felkavart. Azt hittem mélyebbre érzéseket eltemetni már nem tudok. Így hát feltámasztottam.

Sétáltunk...Igen...Én...és...a Múlt...

 Jelenünk sarkon  fordult, megtagadta hogy ismét a múltat keresse, kergesse haszontalan. Múltunk átölelt. Nem engedett. Csendben hajtotta rám fejét és békésen pihent karjaimban.

Mire várt eme titokzatos idegen?   

~ Időre és tapasztalatra.~

A helyes válasz...melyik válhat azzá? Eltemetni nem tudod, mert te magad gondoskodsz az emlékezésről, ha feléleszted nincs Jelened, ha a múltba menekülsz elfelejted megélni a pillanatot.

Nehéz. Ugye?...

De ha az az érzés fontos volt, bármennyi idő is teljen el azon kapod magad, hogy: ösztönösen gépeled be a telefonszámát, hogy még mindig emlékszel rá, hogy imádja a csirkecombot vagy a finettit, hogy tudod hány cukorral issza a teát és hogy milyen érzéseket váltott ki belőled amikor rád nézett, hogy hogyan ölelt át.

Ha sokat jelent...érdekel a helyes út...és nem söpröd a szőnyeg alá mindazt ami egyszer fájdalmat okozott, mert egy nap arcon csaphat a felismerés: 

Ő nem a múltam, mert még mindig a szívemben van.!

~Ő a Jelenem.~

Színek:)

Fekete - fehér élet játszik velem,

Szeme közé nézek s nevetek.

Kezembe színes ceruzát veszek,

S játszóterem átszínezem.

Hangulatom talán felemás,

Ezért rajzom mindig más.

Ecsetemet szívembe mártom,

Alakodat a vásznon már látom.

Fényképek arcai mozaikra törtek,

Változó jellemek otthonra leltek.

Kőszoborrá vált a színházi öröm,

Vágyak sorakoznak a széksorok között.

Utad talán a filmkocka vége,

Egy új dal hívogató képe.

Tarsolyod megtöltötted szín -élményekkel

Teljen szíved tovább szivárvány egekkel.

Végtelen:)

Ilyennek tűnt akkor az otthont adó, védelmező kis erdő. Végtelenül magányosnak, üresnek és élettelennek.  Fenyőfa szempárok bámultak az árnyékos talajra, csüggedten fürkészve a csendet. Sehol egy hang, egy pisszenés. Már a patak is belefáradt a sírásba. A szél sem süvít. A nap sem melegít.
A virágok...eltűntek. Illatok...Nincsenek. Hol vagyok? Mi történik? Kis állatok...merre vagytok? Hahooooo....halihoooo.
A kiáltást....némaság követi...
Elindulok, megyek, lépek, sietek...futnék, visszanézek...töprengek, utam meredek.

- Egyedül vagyok. - megijedek.

- Álmodok? - kérdezek

- Figyelj jobban! - ébresztgetem magam.

- Mire?! - csodálkozok

- A jelekre. - választ kapok.

- Nem látom.- makacskodok.

- Nem jól nézed. - kiábrándulok.

- Hogyan figyeljem? - méltatlankodok.

- Szívvel. - mosoly ül arcomon.

Hiszen már látom őket. Kinyílt a világ. A szívem egy virág. Megértettem a csendet. A pillangó nem mert repülni, az énekesmadár csupán lelkében dalolt, az őzike pettyeit elrejtve, ijedten a fa mögé bújt. A szitakötő izegve - mozogva menekült, a sas karmolt és vágott, a bagoly sötét gondolataival a rengetegbe suhant.

Miért?... Miért ne?... De miért igen?

Azért...azért, mert...tudom már. Ugyanazon erdőben éltek, ugyanazt a levegőt szívták, ugyanarra az égre tekintettek,  de...Idegenek voltak, nem ismerték egymást. A saját világukban éltek, a saját kis problémáikkal...beskatulyázva.

Jött viszont egy nap, amikor az utak összefutottak, ők pedig az útkereszteződésben találkoztak. Nemcsak találkoztak. Egymásra találtak...és tüzet gyújtottak egymás szívében. Hogy honnan tudom? Látom, ahogy minden percben ott hagyják lábnyomaik a tűz körül, szaladva mindig egy kis adag fáért, hogy ki ne aludjon a barátság féltő lángja.

A kis pillangó szabadon szállt, színesre festette a szürke hétköznapokat, nevetése pedig könnyeden szállt a felhők fölé, az énekesmadár visszaadta az élet elveszett dallamát és kiszabadította a szürkeségben tengődő lelkeket. Az őzike őszinte tekintete jóindulatról és féltésről tanúskodott, a szitakötő nőies vadsága és sugárzó életkedve megtanította a kis csapatot arra, hogy az élet kaland és mindig tovább és tovább kell feszegetni a korlátokat. Sas úr a védelem és az erő megtestesítője lett. Ami a szívén az a száján. Bagoly úr a tanácsadás mesterévé vált. Megfontolt látásmódja hitet adott és válaszokat a nehéz időkben.

Külön személyiségek voltak, de ezek a jellemek úgy illeszkedtek egymáshoz, mint az élet kirakósának hiányzó darabjai. A félelem eltűnt, a szürkeség fogalma már nem létezett.

Az erdő zajossá vált, nevetett a kis patak, a fenyőfák körtáncot jártak a nappal, a kis csapat illatozó virágangyalok ébredését figyelte, hangos örömujjongásba törve.

~ A Barátságuk pedig : ~

~Végtelen.~

~Végtelenül fontos. Végtelenül szép. Végtelenül érős. Végtelenül őszinte.~

~ Végtelenül végtelen.~