2012. augusztus 13., hétfő

Végtelen:)



Ilyennek tűnt akkor az otthont adó, védelmező kis erdő. Végtelenül magányosnak, üresnek és élettelennek.  Fenyőfa szempárok bámultak az árnyékos talajra, csüggedten fürkészve a csendet. Sehol egy hang, egy pisszenés. Már a patak is belefáradt a sírásba. A szél sem süvít. A nap sem melegít.
A virágok...eltűntek. Illatok...Nincsenek. Hol vagyok? Mi történik? Kis állatok...merre vagytok? Hahooooo....halihoooo.
A kiáltást....némaság követi...
Elindulok, megyek, lépek, sietek...futnék, visszanézek...töprengek, utam meredek.

- Egyedül vagyok. - megijedek.
- Álmodok? - kérdezek
- Figyelj jobban! - ébresztgetem magam.
- Mire?! - csodálkozok
- A jelekre. - választ kapok.
- Nem látom.- makacskodok.
- Nem jól nézed. - kiábrándulok.
- Hogyan figyeljem? - méltatlankodok.
- Szívvel. - mosoly ül arcomon.

Hiszen már látom őket. Kinyílt a világ. A szívem egy virág. Megértettem a csendet. A pillangó nem mert repülni, az énekesmadár csupán lelkében dalolt, az őzike pettyeit elrejtve, ijedten a fa mögé bújt. A szitakötő izegve - mozogva menekült, a sas karmolt és vágott, a bagoly sötét gondolataival a rengetegbe suhant.

Miért?... Miért ne?... De miért igen?

Azért...azért, mert...tudom már. Ugyanazon erdőben éltek, ugyanazt a levegőt szívták, ugyanarra az égre tekintettek,  de...Idegenek voltak, nem ismerték egymást. A saját világukban éltek, a saját kis problémáikkal...beskatulyázva.

Jött viszont egy nap, amikor az utak összefutottak, ők pedig az útkereszteződésben találkoztak. Nemcsak találkoztak. Egymásra találtak...és tüzet gyújtottak egymás szívében. Hogy honnan tudom? Látom, ahogy minden percben ott hagyják lábnyomaik a tűz körül, szaladva mindig egy kis adag fáért, hogy ki ne aludjon a barátság féltő lángja.

A kis pillangó szabadon szállt, színesre festette a szürke hétköznapokat, nevetése pedig könnyeden szállt a felhők fölé, az énekesmadár visszaadta az élet elveszett dallamát és kiszabadította a szürkeségben tengődő lelkeket. Az őzike őszinte tekintete jóindulatról és féltésről tanúskodott, a szitakötő nőies vadsága és sugárzó életkedve megtanította a kis csapatot arra, hogy az élet kaland és mindig tovább és tovább kell feszegetni a korlátokat. Sas úr a védelem és az erő megtestesítője lett. Ami a szívén az a száján. Bagoly úr a tanácsadás mesterévé vált. Megfontolt látásmódja hitet adott és válaszokat a nehéz időkben.

Külön személyiségek voltak, de ezek a jellemek úgy illeszkedtek egymáshoz, mint az élet kirakósának hiányzó darabjai. A félelem eltűnt, a szürkeség fogalma már nem létezett.

Az erdő zajossá vált, nevetett a kis patak, a fenyőfák körtáncot jártak a nappal, a kis csapat illatozó virágangyalok ébredését figyelte, hangos örömujjongásba törve.

~ A Barátságuk pedig : ~

~Végtelen.~

~Végtelenül fontos. Végtelenül szép. Végtelenül érős. Végtelenül őszinte.~


~ Végtelenül végtelen.~

1 megjegyzés:

  1. legeslegszebb:D:Dpusziiiiil a sztori pillangoja:D:D:D

    VálaszTörlés