Testvér:)

 Kicsi voltam. Pici lányka. Volt már babám és két lábbal álltam a földön - juhuuu. Szerettem amikor apu a levegőbe dobált, anyu meg hercegnős mesét olvasott. Nevettem és csodálkoztam. Egy napon viszont még ennél is nagyobb ajándékot kaptam. A legszuperebbet. Értéke: mindmáig felbecsülhetetlen. Csomagolása: nem volt:)...vagyis de...pólya:) Ismertető jele: néha sírt. Neve is volt: testvér. Nem értettem a szó jelentőségét, de fontos volt. A cinkosom lett: együtt mászkáltunk az asztal alatt, ugyanazt a csokis pudingot ettük, mindig nyúzott, hogy focizzak, együtt ugráltunk az ágyon, versenyeztünk úszásban, egyszerre feküdtünk himlősen, mindig ugyanaz a játék kellett, voltunk szuperhősök, nyomozók, tündérek és koboldok, csintalan, huncut kisgyerekek. 

Nőttünk - növekedtünk, iskolásak lettünk. Megismertünk embereket, tájakat, helyeket, szíveket és sebeket. A játékból dolog lett, a gyerek felnőtté ért. És, hogy ma mit jelent a testvér? Még mindig kimondhatatlan, de most már azért, mert túl sok mindent jelent. Valaki, akivel együtt tapasztalod meg az életed, aki bárhol is legyen büszke rád, támogat, szeret, védelmez, felébreszt, leszid...aki mindig a szívedben van, ugyanazon a lélekúton, bármilyen távol is legyen. Valaki, aki olyan, mint te mégis teljesen más. Az árnyékod és a tükröd egyben. Nem akkor lettem a testvéred, amikor pólyába takargatva hazahoztak - vagyis igen- de nem a szó legteljesebb értelmében. Idő közben váltam azzá a jelentéktelennek tűnő másodpercekben, az éjszakai beszélgetésekben, a vigasztaló szavaidban, a már nem bírom nevetésekben, a betegségekben, a véletlenekben, a civakodásokban vagy amikor boldogan jöttél haza.

~Köszönöm, hogy vagy nekem.~

~Anyu, Apu...nem kaphattam volna tőletek szebb ajándékot, mint a kisöcsémet.:) ~