2012. augusztus 22., szerda

Váratlan vendég:)



Kéz a kézben sétáltunk némán egy borongós délután. Visszatért. Megtalált. Válaszra várt. Én meg - Álltam mozdulatlan, képsorok egész hadával lényemben...Felkavart. Azt hittem mélyebbre érzéseket eltemetni már nem tudok. Így hát feltámasztottam.

Sétáltunk...Igen...Én...és...a Múlt...

 Jelenünk sarkon  fordult, megtagadta hogy ismét a múltat keresse, kergesse haszontalan. Múltunk átölelt. Nem engedett. Csendben hajtotta rám fejét és békésen pihent karjaimban.

Mire várt eme titokzatos idegen?   

~ Időre és tapasztalatra.~

A helyes válasz...melyik válhat azzá? Eltemetni nem tudod, mert te magad gondoskodsz az emlékezésről, ha feléleszted nincs Jelened, ha a múltba menekülsz elfelejted megélni a pillanatot.

Nehéz. Ugye?...

De ha az az érzés fontos volt, bármennyi idő is teljen el azon kapod magad, hogy: ösztönösen gépeled be a telefonszámát, hogy még mindig emlékszel rá, hogy imádja a csirkecombot vagy a finettit, hogy tudod hány cukorral issza a teát és hogy milyen érzéseket váltott ki belőled amikor rád nézett, hogy hogyan ölelt át.

Ha sokat jelent...érdekel a helyes út...és nem söpröd a szőnyeg alá mindazt ami egyszer fájdalmat okozott, mert egy nap arcon csaphat a felismerés: 

Ő nem a múltam, mert még mindig a szívemben van.!

~Ő a Jelenem.~



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése