Kéz a kézben sétáltunk némán egy borongós délután. Visszatért. Megtalált. Válaszra várt. Én meg - Álltam mozdulatlan, képsorok egész hadával lényemben...Felkavart. Azt hittem mélyebbre érzéseket eltemetni már nem tudok. Így hát feltámasztottam.
Sétáltunk...Igen...Én...és...a Múlt...
Jelenünk sarkon fordult, megtagadta hogy ismét a múltat keresse, kergesse haszontalan. Múltunk átölelt. Nem engedett. Csendben hajtotta rám fejét és békésen pihent karjaimban.
Mire várt eme titokzatos idegen?
~ Időre és tapasztalatra.~
A helyes válasz...melyik válhat azzá? Eltemetni nem tudod, mert te magad gondoskodsz az emlékezésről, ha feléleszted nincs Jelened, ha a múltba menekülsz elfelejted megélni a pillanatot.
Nehéz. Ugye?...
De ha az az érzés fontos volt, bármennyi idő is teljen el azon kapod magad, hogy: ösztönösen gépeled be a telefonszámát, hogy még mindig emlékszel rá, hogy imádja a csirkecombot vagy a finettit, hogy tudod hány cukorral issza a teát és hogy milyen érzéseket váltott ki belőled amikor rád nézett, hogy hogyan ölelt át.
Ha sokat jelent...érdekel a helyes út...és nem söpröd a szőnyeg alá mindazt ami egyszer fájdalmat okozott, mert egy nap arcon csaphat a felismerés:
Ő nem a múltam, mert még mindig a szívemben van.!
~Ő a Jelenem.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése