Váratlan vendég:)

Kéz a kézben sétáltunk némán egy borongós délután. Visszatért. Megtalált. Válaszra várt. Én meg - Álltam mozdulatlan, képsorok egész hadával lényemben...Felkavart. Azt hittem mélyebbre érzéseket eltemetni már nem tudok. Így hát feltámasztottam.

Sétáltunk...Igen...Én...és...a Múlt...

 Jelenünk sarkon  fordult, megtagadta hogy ismét a múltat keresse, kergesse haszontalan. Múltunk átölelt. Nem engedett. Csendben hajtotta rám fejét és békésen pihent karjaimban.

Mire várt eme titokzatos idegen?   

~ Időre és tapasztalatra.~

A helyes válasz...melyik válhat azzá? Eltemetni nem tudod, mert te magad gondoskodsz az emlékezésről, ha feléleszted nincs Jelened, ha a múltba menekülsz elfelejted megélni a pillanatot.

Nehéz. Ugye?...

De ha az az érzés fontos volt, bármennyi idő is teljen el azon kapod magad, hogy: ösztönösen gépeled be a telefonszámát, hogy még mindig emlékszel rá, hogy imádja a csirkecombot vagy a finettit, hogy tudod hány cukorral issza a teát és hogy milyen érzéseket váltott ki belőled amikor rád nézett, hogy hogyan ölelt át.

Ha sokat jelent...érdekel a helyes út...és nem söpröd a szőnyeg alá mindazt ami egyszer fájdalmat okozott, mert egy nap arcon csaphat a felismerés: 

Ő nem a múltam, mert még mindig a szívemben van.!

~Ő a Jelenem.~

Színek:)

Fekete - fehér élet játszik velem,

Szeme közé nézek s nevetek.

Kezembe színes ceruzát veszek,

S játszóterem átszínezem.

Hangulatom talán felemás,

Ezért rajzom mindig más.

Ecsetemet szívembe mártom,

Alakodat a vásznon már látom.

Fényképek arcai mozaikra törtek,

Változó jellemek otthonra leltek.

Kőszoborrá vált a színházi öröm,

Vágyak sorakoznak a széksorok között.

Utad talán a filmkocka vége,

Egy új dal hívogató képe.

Tarsolyod megtöltötted szín -élményekkel

Teljen szíved tovább szivárvány egekkel.

Végtelen:)

Ilyennek tűnt akkor az otthont adó, védelmező kis erdő. Végtelenül magányosnak, üresnek és élettelennek.  Fenyőfa szempárok bámultak az árnyékos talajra, csüggedten fürkészve a csendet. Sehol egy hang, egy pisszenés. Már a patak is belefáradt a sírásba. A szél sem süvít. A nap sem melegít.
A virágok...eltűntek. Illatok...Nincsenek. Hol vagyok? Mi történik? Kis állatok...merre vagytok? Hahooooo....halihoooo.
A kiáltást....némaság követi...
Elindulok, megyek, lépek, sietek...futnék, visszanézek...töprengek, utam meredek.

- Egyedül vagyok. - megijedek.

- Álmodok? - kérdezek

- Figyelj jobban! - ébresztgetem magam.

- Mire?! - csodálkozok

- A jelekre. - választ kapok.

- Nem látom.- makacskodok.

- Nem jól nézed. - kiábrándulok.

- Hogyan figyeljem? - méltatlankodok.

- Szívvel. - mosoly ül arcomon.

Hiszen már látom őket. Kinyílt a világ. A szívem egy virág. Megértettem a csendet. A pillangó nem mert repülni, az énekesmadár csupán lelkében dalolt, az őzike pettyeit elrejtve, ijedten a fa mögé bújt. A szitakötő izegve - mozogva menekült, a sas karmolt és vágott, a bagoly sötét gondolataival a rengetegbe suhant.

Miért?... Miért ne?... De miért igen?

Azért...azért, mert...tudom már. Ugyanazon erdőben éltek, ugyanazt a levegőt szívták, ugyanarra az égre tekintettek,  de...Idegenek voltak, nem ismerték egymást. A saját világukban éltek, a saját kis problémáikkal...beskatulyázva.

Jött viszont egy nap, amikor az utak összefutottak, ők pedig az útkereszteződésben találkoztak. Nemcsak találkoztak. Egymásra találtak...és tüzet gyújtottak egymás szívében. Hogy honnan tudom? Látom, ahogy minden percben ott hagyják lábnyomaik a tűz körül, szaladva mindig egy kis adag fáért, hogy ki ne aludjon a barátság féltő lángja.

A kis pillangó szabadon szállt, színesre festette a szürke hétköznapokat, nevetése pedig könnyeden szállt a felhők fölé, az énekesmadár visszaadta az élet elveszett dallamát és kiszabadította a szürkeségben tengődő lelkeket. Az őzike őszinte tekintete jóindulatról és féltésről tanúskodott, a szitakötő nőies vadsága és sugárzó életkedve megtanította a kis csapatot arra, hogy az élet kaland és mindig tovább és tovább kell feszegetni a korlátokat. Sas úr a védelem és az erő megtestesítője lett. Ami a szívén az a száján. Bagoly úr a tanácsadás mesterévé vált. Megfontolt látásmódja hitet adott és válaszokat a nehéz időkben.

Külön személyiségek voltak, de ezek a jellemek úgy illeszkedtek egymáshoz, mint az élet kirakósának hiányzó darabjai. A félelem eltűnt, a szürkeség fogalma már nem létezett.

Az erdő zajossá vált, nevetett a kis patak, a fenyőfák körtáncot jártak a nappal, a kis csapat illatozó virágangyalok ébredését figyelte, hangos örömujjongásba törve.

~ A Barátságuk pedig : ~

~Végtelen.~

~Végtelenül fontos. Végtelenül szép. Végtelenül érős. Végtelenül őszinte.~

~ Végtelenül végtelen.~

Testvér:)

 Kicsi voltam. Pici lányka. Volt már babám és két lábbal álltam a földön - juhuuu. Szerettem amikor apu a levegőbe dobált, anyu meg hercegnős mesét olvasott. Nevettem és csodálkoztam. Egy napon viszont még ennél is nagyobb ajándékot kaptam. A legszuperebbet. Értéke: mindmáig felbecsülhetetlen. Csomagolása: nem volt:)...vagyis de...pólya:) Ismertető jele: néha sírt. Neve is volt: testvér. Nem értettem a szó jelentőségét, de fontos volt. A cinkosom lett: együtt mászkáltunk az asztal alatt, ugyanazt a csokis pudingot ettük, mindig nyúzott, hogy focizzak, együtt ugráltunk az ágyon, versenyeztünk úszásban, egyszerre feküdtünk himlősen, mindig ugyanaz a játék kellett, voltunk szuperhősök, nyomozók, tündérek és koboldok, csintalan, huncut kisgyerekek. 

Nőttünk - növekedtünk, iskolásak lettünk. Megismertünk embereket, tájakat, helyeket, szíveket és sebeket. A játékból dolog lett, a gyerek felnőtté ért. És, hogy ma mit jelent a testvér? Még mindig kimondhatatlan, de most már azért, mert túl sok mindent jelent. Valaki, akivel együtt tapasztalod meg az életed, aki bárhol is legyen büszke rád, támogat, szeret, védelmez, felébreszt, leszid...aki mindig a szívedben van, ugyanazon a lélekúton, bármilyen távol is legyen. Valaki, aki olyan, mint te mégis teljesen más. Az árnyékod és a tükröd egyben. Nem akkor lettem a testvéred, amikor pólyába takargatva hazahoztak - vagyis igen- de nem a szó legteljesebb értelmében. Idő közben váltam azzá a jelentéktelennek tűnő másodpercekben, az éjszakai beszélgetésekben, a vigasztaló szavaidban, a már nem bírom nevetésekben, a betegségekben, a véletlenekben, a civakodásokban vagy amikor boldogan jöttél haza.

~Köszönöm, hogy vagy nekem.~

~Anyu, Apu...nem kaphattam volna tőletek szebb ajándékot, mint a kisöcsémet.:) ~

A konyha birodalma :)

 Ücsörgök. Megint. A kezemet bámulom, némán. Szokás mondani mifelénk, hogy a kézírás elárul. Igaz és mennyire kőbevésett!... No és az, ahogyan kenyeret gyúrsz a puszta kezeddel, avagy cukrot karamellizálsz, fűszerezel, tojáshabot versz, gombócokat formálsz, zöldséget vagdalsz, lisztet - cukrot - vajat méricskélsz a diós - mézes süti készítéshez ? Nem jellemez? Nem árulkodó? Dehogyisnem... Ott rejtőzik a receptek hosszú sorában egy egész élet és bár sosincs nagybetűkkel a lapok aljára vésve a kötényt ragadó cukrász - szakácsok nem felejtik el, hogy a legfontosabb összetevők a következők: szeretet, lélek, egyensúly, alázat.

 A konyhatündérek bizony sokszor ledobnák a kötényt, mert túl sós a húsleves, túl lisztes a tészta, odaégett a rántás vagy túl száraz a pörkölt...de  végül maradnak... megküzdenek a problémákkal...Addig kevernek -kavarnak míg mosollyá válik a kudarc és az arányok kiegyenlítődnek. 

Na és amikor a szívünk a felhők fölé repül ? Ez is látható, érezhető, ízlelhető. Könnyű lélek mellett eperhabos, madártejes, tejszínes, gyümölcsös az élet, te meg sürögsz forogsz a konyhában, mint egy angyal  mert alig várod, hogy másoknak is örömet okozhass.

Amikor rossz kedved van, szomorú vagy és fáj mézet csurgatsz, hogy legyen már valami édesebb, fahéjat hintesz varázsige helyett, vajat olvasztasz, hogy megtörjön a jég, hagymát aprítasz és azon kapod magad, hogy sírsz - és nem csak azért mert csíp, aztán lisztet szitálsz, hogy kitisztuljon az életed. Csak állsz ott az érzéseiddel és belevegyíted, azt remélve, hogy a benned lévő keserű ízeket a sütés - főzés kiszippantja és a végeredmény édesebb lesz a mennyországnál...és így is lesz.

 Megnyugtat, világot teremt, ajtót nyit, meglep, körülölel és krémessé teszi a lelked. 

Én mondom a  főzés Élet...és Árulkodik rólad...:):):)

Szívből...:):):)

 Köszönöm a több, mint 1000 megtekintést!:)

Nyár:)

Pici katica száll a szélben,

Mindenki tudja, hogy nyár van éppen.

Arcod simogatja mosolygó napom,

A strandolást nélküled ki nem hagyom.

Limonádé hűti égő ajkam,

Nem tomboltam még ki magam.

Pörögve pezseg a lelkem belül,

Hisz a szívem messze repül.

Homokváram tenyerem útjaira ül,

Gondok tengere hullócsillagokba merül.

Szines felhők rohannak velem,

S életemet átölelem...:)