1+1=???

Adott hát egy fiú és egy lány. Két test, két lélek, két szív, két pár csillogó szem és egy szerelemmel, hűséggel, tisztelettel és odafigyeléssel teli világ. Két fiatal, akiknek megadatott, hogy az útjuk keresztezhette egymást, órákig tartó beszélgetések, apró rezdülések, néma simogatások, féltő aggódások, szerelmes pillantások villámperceiben. Akkor és ott lettek egymáséi, amikor szükségük volt egymásra, amikor jobb világról álmodoztak, amikor a napfelkeltét várták. Amikor a lány szerelmese szemébe nézett hallotta a delfinek énekét, a fiú pedig éreztette Hercegnőjével, hogy szerelmét nemcsak szavai, hanem tettei is bizonyítják. Egy volt a szívük, egy a lelkük és a világ azáltal lett szebb, hogy ők ketten tényleg összetartoztak. Az álmok elérhetővé, az akadályok legyőzhetővé váltak, mert ők ketten egyként harcoltak az élet csatamezején. Az ég frissítő kékje és a nap tüzes narancssárgája összeolvadt bennük. Kiegészítették egymást, annak ellenére, hogy annyira különböztek. Mindezek tudatában írhatnám, hogy ők ketten szívek szárnyán repülve éltek míg világ a világ, de nem így történt. Túl sok minden változott. A perzselő tűzre eső hullott, a jeges lavina pedig a hegytetőről  lezúdulva temette őrjítő iramban a fagy elől menekülő érzéseket. Féltékenység, csalás, szabadság vágy, fojtogató érzések, lávakitörések, hibák, makacskodások, nehézségek. A trópusok színe kihalt sivataggá vált és már nem volt menedék, megoldás vagy visszaút. Megváltoztak. Mindketten a saját igazukat védték, ahelyett hogy megértették volna egymás miértjeit, hívó szavait. Az álmok illúziókká váltak, a bizalom pedig egyre fakóbb színt öltött.

A lány az ösvényen állt...Várt...Várt...Várta Őt. Az égre nézett. Segítséget remélt. Érezte a véget és iszonyúan félt...elveszíteni azt aki a mindene volt. Aki egyben saját maga is volt: a része, a szíve, a lénye. A fiú autója vészjóslóan lassult az út peremén. Megint keresztezték egymás útjait, azért, hogy utána elváljanak, új irányokat küzdve maguknak. A fiú az autóban ült. A lány beszállt. A szempárok megváltozzak, a kezek már nem nyúltak ösztönösen egymás felé. Falakat emeltek egymás elé. A fiú nem akarta, hogy a lány szenvedjen, a nő pedig, hallgatott. Annyi mindent szeretett volna elmondani, kiadni magából az érzéseit, de nem tudta, mert a fájdalom amit a szíve közepén érzett, ott legbelül megbénította. Vége? - kérdezte. Vége - felelte a Herceg. A lány zokogva nyitotta ki az autó ajtaját, érezvén a fojtogató érzést, hogy visszaforduljon...hogy még egyszer átölelje.... hogy kimondja: Szeretlek. Várta , remélte, hogy kedvese visszarántja, hogy egyetlen szóban visszahozza neki az Édent. Csak egy szó: Maradj!

Elindultak. Külön utakon. Mindketten visszanéztek, még egyszer, utoljára. A lány a szívéhez kapott, a fiú pedig öklét erősen összeszorítva küzdött a kudarccal. Hosszú idő telt el. A lány gyűlölte...nem...nem őt...a hiányát. Egy napon  viszont halkan suttogta az aranyesőben : Köszönöm. - hogy megtanítottál felállni.