Börtönök gyűrűjében

Éjszaka volt. Sehol egy csillag, egy járókelő vagy házakból kihallatszó nevető zsivaj. Borus felhők ágyikóján édesdeden aludt a Hold nem törődve a földön heverő, széltől reszkető fűszálakkal. Emily a járda kövein haladt előre dühösen, kétségbeesetten zokogva, lelkében lázadva. Menni akart és nem nézni vissza, elhagyni ezt a béklyókkal teli világot, a fájdalmat, a hiányt. Cipője egyre türelmetlenebbül kopogott...Egyedül volt. Igen. Egyedül a saját kis világában, múltjába zárkózva, szívében épült falakba ékelve, a csalódások okozta sebekben, meghiúsult álmokba temetve; végeláthatatlan csaták és veszekedések mocsarába süllyedve. Elege volt...A Világból...ahol az veszít aki őszintén szeret, ahol egyik percről a másikra a legjobb barátja összemegy a szemében mint a legkedvencebb pulcsija mosás után, ahol kutyák ugatnak a háta mögött és mindig az árral szemben kénytelen úszni.

Megunta hogy robotnak nézik a munkában, de nincs egy vasa sem, hogy reggelente mindig lefröcsköli egy busz, esni kezd amikor nem kellene, hogy senki sem szól rá a gyerekekre, ha a szemetet a földre dobják, hogy mindig késésben van és mindig más a fontos, hogy el kellett temetnie magában a szerelmet, hogy zombinak érzi magát a jelenben és a múltba menekül, hogy sírna egy vállon de nincs aki átölelné. Olyan egyszerű volt gyereknek lenni...futni a szivárvány után, hinni a mesékben, gumicsizmában ugrálni a tócsákban, összegabalyodni a sárral, nyakig festékes lenni, a pokrócról figyelni ahogy különös alakot öltve szaladnak a felhők, fákra csimpaszkodni, homokvárat építeni, pillangókat kergetni.
 
Most túl sok minden fáj...már nem bírja...látja az egyenes utat maga előtt...érzi ahogy céltalanul viszi a lába...összeroskad. Esni kezd. Nem érzi... nem érzi, mert a szíve olyan erősen kiabál segítségért a világ felé. Miért ???! Szeretetért, megbecsülésért és nevetésért. Egyetlen iskola sem tanította meg őt hogyan küzdjön meg a kudarccal, mi az hogy veszteség, fájdalom és harc. Valami hiányzott...talán elvesztette önmagát, esetleg meg sem találta. Még mindig esett, ő pedig a járdaszélen ült reszketve, válaszok után kutatva. A csuklóját szorította, a tetoválását markolta. Egy kalitkába zárt madár képe rajzolódott ki az esti lámpa fényénél, a boldogság kék madara börtönök gyűrűjében gyászolta Emily fájdalmait.
 
Egy kalapos idegen jelent meg az úton, kabátjába burkolózva kémlelte mi történhetett ezzel a lánnyal, hogy már majdnem feladta. Kezét odanyújtva felemelte és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle a sarkon levő kávézóba vonszolta, leültette, kávét rendelt neki és némán kiosont a hátsóajtón. Ki lehetett ő és miért tette ezt? Nem volt köteles és még csak nem is ismerte őt.
 
2 év telt el. Esteledett. Emily kanyargós útra tévedt, de már nem félt. Nem menekült. Harcolt. Összeszedte magát, mosolygott, megváltozott. Tudta már, hogy minden lejtő után felfele visz az út, hogy minden gödörből kilehet mászni, ha elég elszántak vagyunk és hogy nem számít milyen későn jutunk fel a hegytetőre, mert lehet hogy a kilátás egy fajta kárpótlás  sebekre, karcolásokra, a sajgó lábakra, kitörött cipősarokra, de az odaút teszi őt igazán értékessé. Az utak megváltoztatnak, fejlődésre bírnak és rádöbbentenek a tényre, hogy az áthidalhatatlannak tűnő akadályokat valójában nem is annyira az élet, hanem mi magunk állítjuk.