Porcelánkisasszony:)

Olyan kecses, gyönyörű és édes. Kis napernyőjét feje fölé tartja, hajacskája tűzve - csavarva. Szeme ürességbe tekint, ajka nem mosolyodik. Tartásában büszke, mindene a küllem. Fűzője szoros, ruhája csokros, orcácskája mindig bájosan piros. Kényes kis kezét kesztyű díszíti, haját csipke kalap szépíti.

Jól ismered őt, távolról s közelről, hiszen kis szobád titkos polcára  kerül. 

Tökéletes - hiszed.

Mégis...Összetöröd.

Dühös vagy. Fáj. Sírnál, de nem jön. Lelked összerezzen. Szeretsz,  de nem nevetsz. Fáradtnak tűnsz, már csak pislákol a tűz. A lelked zuhan s a szíved is összetört.

Nem vagyok tökéletes, porcelánbaba sem. Őszinte érzés égeti szívem tűzhelyét. Hiába külső, hiába szépség. -Ó, te élettelen!

Nem vagyok királylány, kisasszony vagy nemes csak egy lány, aki keres.

Törött - sebes szívem dobog mindig tovább s csillogó szempárokból épít mosolypalotát.

Félelem:)

Éltél?

Hallgattál...

Didergő ajak!

Könyörgő szem!

Szaladó lélek!

Csend alak!

Élsz?

Ráérsz...

Messze még a Vész !

Mégis Sárba lépsz.

Maradsz, ki sosem voltál,

S a valóság álmokban kószál.

Élni fogsz?

Elbújsz...

Tegnap - ma - holnap

A Tudat Szívedbe harap:

Nem éltél...

Féltél...

Nem éltél...

Féltél...

Kérj - köszönj :)

Gondolatban már száz és száz kérő szót véstél papírra, ezer és ezer álmot dédelgettél féltve, millió és millió várakozás beteljesülését vártad remélve. Fogtál egy színes tollat, egy még színesebb papírfecnit és alkottál megszállottan egy vágyakkal teli életet. Hittél a szavakban és varázsvessző volt az írószered. Vigyázva tűrted össze, nehogy álmod elillanjon, megsérüljön vagy más gazdát keressen. A kezedben tartottad, a lelkeddel ölelted és kis kuckód falára helyezted némán. A színek fala volt, a képzeleté, a hité és a szárnyaké. A szíved volt, ami messze repült.

Álltál. Nézted. Jól esett. Madár voltál. Rájöttél. A földre zuhantál. Meglepődtél.

Ültél. Kezedben fehér lap. Fekete toll. Szivárvány lélek. Hála. Köszönetet rebegő ajkad ösztönösen követte egy kéz és a valóság imája. Annyi mindened volt. Kértél, talán kaptál, de köszönted? Észrevetted? - A lehetőséget, a szépet, az értéket, a szeretetet, az Életed. Vagy csak suhant melletted anélkül, hogy egyszer is őszintén a szemébe néztél volna.

 Egy másik fal. Papirosoktól fehérlik, mégis színes és varázslattal teli. Egyszerű és sokatmondó. Fehér - fekete, de a tied. A Köszönet fala. 

Amíg nem érzel hálát, azért amid van nem érdemled meg azt sem, hogy álmok szárnyán repülj. Sokszor hiszed, hogy álmok nélkül senki vagy, de valójában akkor válsz azzá amikor elfelejted  mindazt amiért köszönettel tartozol.

A szobádban ülsz, egy pokrócba burkolózva. Az üres falakra bámulsz és megtöltöd a teret lényed apró díszeivel.

Csapat:)

Jelentése első hallásra kimerül abban a magyarázatban, hogy önálló véleményekkel, ötletekkel rendelkező emberek gyülekezete. Mindannyian tudjuk viszont, hogy ez a meghatározás csupán egy elcsépelt sablonszöveg, töredéke a valóságnak, egy szilánkdarab a világ igazság tükréből.

...mert mindenki működött már együtt másokkal egy nemes cél érdekében; nevetett a lánc egy szemét képezve; érezte az egy mindenkiért, mindenki egyért érzést; lelkesedett egy közös ügyért; érezte magát elkötelezve egy közösségi feladatnak és hitt abban, hogy azáltal amit tesz, amiért dolgozik, ha csak egy mosollyal is, de szebbé teheti mások világát.

Csapat...lehet kicsi vagy nagy, ideiglenes vagy állandó, baráti vagy iskolai, sport vagy tánccsapat de mindenki megtalálja egy bizonyos feladatkörben a helyét, mindenki igyekszik önmagából a legjobbat nyújtani és támogatni egymást a nehézségekben.

Együtt futkároztok, idegeskedtek, viccelődtök, pörögtök, gondolkodtok, igyekeztek, buliztok, szorgoskodtok, szervezkedtek...és a végén már együtt "lélegeztek".

 Megismersz rengeteg embert, akinek a munkája ösztönözni fog, akitől tanulsz és akiket nem feledsz.

Talán sok áldozattal jár; lehet, hogy nem alszol; fáradt vagy; karikás a szemed és a kockázattal is számolnod kell, hogy valami nem egészen úgy alakul ahogy tervezed. Félsz, hogy kifutsz az időből és néha azt sem tudod hol áll a fejed.

 De...

A legszuperebb és legmeglepőbb a csapatmunkában, a csapathoz tartozásban az, hogy közben rengeteg mindenre rájössz saját magaddal kapcsolatban és megváltoztat. Csapatban dolgozol, mégis egyénként fejlődsz.:)

Váratlan vendég:)

Kéz a kézben sétáltunk némán egy borongós délután. Visszatért. Megtalált. Válaszra várt. Én meg - Álltam mozdulatlan, képsorok egész hadával lényemben...Felkavart. Azt hittem mélyebbre érzéseket eltemetni már nem tudok. Így hát feltámasztottam.

Sétáltunk...Igen...Én...és...a Múlt...

 Jelenünk sarkon  fordult, megtagadta hogy ismét a múltat keresse, kergesse haszontalan. Múltunk átölelt. Nem engedett. Csendben hajtotta rám fejét és békésen pihent karjaimban.

Mire várt eme titokzatos idegen?   

~ Időre és tapasztalatra.~

A helyes válasz...melyik válhat azzá? Eltemetni nem tudod, mert te magad gondoskodsz az emlékezésről, ha feléleszted nincs Jelened, ha a múltba menekülsz elfelejted megélni a pillanatot.

Nehéz. Ugye?...

De ha az az érzés fontos volt, bármennyi idő is teljen el azon kapod magad, hogy: ösztönösen gépeled be a telefonszámát, hogy még mindig emlékszel rá, hogy imádja a csirkecombot vagy a finettit, hogy tudod hány cukorral issza a teát és hogy milyen érzéseket váltott ki belőled amikor rád nézett, hogy hogyan ölelt át.

Ha sokat jelent...érdekel a helyes út...és nem söpröd a szőnyeg alá mindazt ami egyszer fájdalmat okozott, mert egy nap arcon csaphat a felismerés: 

Ő nem a múltam, mert még mindig a szívemben van.!

~Ő a Jelenem.~

Színek:)

Fekete - fehér élet játszik velem,

Szeme közé nézek s nevetek.

Kezembe színes ceruzát veszek,

S játszóterem átszínezem.

Hangulatom talán felemás,

Ezért rajzom mindig más.

Ecsetemet szívembe mártom,

Alakodat a vásznon már látom.

Fényképek arcai mozaikra törtek,

Változó jellemek otthonra leltek.

Kőszoborrá vált a színházi öröm,

Vágyak sorakoznak a széksorok között.

Utad talán a filmkocka vége,

Egy új dal hívogató képe.

Tarsolyod megtöltötted szín -élményekkel

Teljen szíved tovább szivárvány egekkel.

Végtelen:)

Ilyennek tűnt akkor az otthont adó, védelmező kis erdő. Végtelenül magányosnak, üresnek és élettelennek.  Fenyőfa szempárok bámultak az árnyékos talajra, csüggedten fürkészve a csendet. Sehol egy hang, egy pisszenés. Már a patak is belefáradt a sírásba. A szél sem süvít. A nap sem melegít.
A virágok...eltűntek. Illatok...Nincsenek. Hol vagyok? Mi történik? Kis állatok...merre vagytok? Hahooooo....halihoooo.
A kiáltást....némaság követi...
Elindulok, megyek, lépek, sietek...futnék, visszanézek...töprengek, utam meredek.

- Egyedül vagyok. - megijedek.

- Álmodok? - kérdezek

- Figyelj jobban! - ébresztgetem magam.

- Mire?! - csodálkozok

- A jelekre. - választ kapok.

- Nem látom.- makacskodok.

- Nem jól nézed. - kiábrándulok.

- Hogyan figyeljem? - méltatlankodok.

- Szívvel. - mosoly ül arcomon.

Hiszen már látom őket. Kinyílt a világ. A szívem egy virág. Megértettem a csendet. A pillangó nem mert repülni, az énekesmadár csupán lelkében dalolt, az őzike pettyeit elrejtve, ijedten a fa mögé bújt. A szitakötő izegve - mozogva menekült, a sas karmolt és vágott, a bagoly sötét gondolataival a rengetegbe suhant.

Miért?... Miért ne?... De miért igen?

Azért...azért, mert...tudom már. Ugyanazon erdőben éltek, ugyanazt a levegőt szívták, ugyanarra az égre tekintettek,  de...Idegenek voltak, nem ismerték egymást. A saját világukban éltek, a saját kis problémáikkal...beskatulyázva.

Jött viszont egy nap, amikor az utak összefutottak, ők pedig az útkereszteződésben találkoztak. Nemcsak találkoztak. Egymásra találtak...és tüzet gyújtottak egymás szívében. Hogy honnan tudom? Látom, ahogy minden percben ott hagyják lábnyomaik a tűz körül, szaladva mindig egy kis adag fáért, hogy ki ne aludjon a barátság féltő lángja.

A kis pillangó szabadon szállt, színesre festette a szürke hétköznapokat, nevetése pedig könnyeden szállt a felhők fölé, az énekesmadár visszaadta az élet elveszett dallamát és kiszabadította a szürkeségben tengődő lelkeket. Az őzike őszinte tekintete jóindulatról és féltésről tanúskodott, a szitakötő nőies vadsága és sugárzó életkedve megtanította a kis csapatot arra, hogy az élet kaland és mindig tovább és tovább kell feszegetni a korlátokat. Sas úr a védelem és az erő megtestesítője lett. Ami a szívén az a száján. Bagoly úr a tanácsadás mesterévé vált. Megfontolt látásmódja hitet adott és válaszokat a nehéz időkben.

Külön személyiségek voltak, de ezek a jellemek úgy illeszkedtek egymáshoz, mint az élet kirakósának hiányzó darabjai. A félelem eltűnt, a szürkeség fogalma már nem létezett.

Az erdő zajossá vált, nevetett a kis patak, a fenyőfák körtáncot jártak a nappal, a kis csapat illatozó virágangyalok ébredését figyelte, hangos örömujjongásba törve.

~ A Barátságuk pedig : ~

~Végtelen.~

~Végtelenül fontos. Végtelenül szép. Végtelenül érős. Végtelenül őszinte.~

~ Végtelenül végtelen.~

Testvér:)

 Kicsi voltam. Pici lányka. Volt már babám és két lábbal álltam a földön - juhuuu. Szerettem amikor apu a levegőbe dobált, anyu meg hercegnős mesét olvasott. Nevettem és csodálkoztam. Egy napon viszont még ennél is nagyobb ajándékot kaptam. A legszuperebbet. Értéke: mindmáig felbecsülhetetlen. Csomagolása: nem volt:)...vagyis de...pólya:) Ismertető jele: néha sírt. Neve is volt: testvér. Nem értettem a szó jelentőségét, de fontos volt. A cinkosom lett: együtt mászkáltunk az asztal alatt, ugyanazt a csokis pudingot ettük, mindig nyúzott, hogy focizzak, együtt ugráltunk az ágyon, versenyeztünk úszásban, egyszerre feküdtünk himlősen, mindig ugyanaz a játék kellett, voltunk szuperhősök, nyomozók, tündérek és koboldok, csintalan, huncut kisgyerekek. 

Nőttünk - növekedtünk, iskolásak lettünk. Megismertünk embereket, tájakat, helyeket, szíveket és sebeket. A játékból dolog lett, a gyerek felnőtté ért. És, hogy ma mit jelent a testvér? Még mindig kimondhatatlan, de most már azért, mert túl sok mindent jelent. Valaki, akivel együtt tapasztalod meg az életed, aki bárhol is legyen büszke rád, támogat, szeret, védelmez, felébreszt, leszid...aki mindig a szívedben van, ugyanazon a lélekúton, bármilyen távol is legyen. Valaki, aki olyan, mint te mégis teljesen más. Az árnyékod és a tükröd egyben. Nem akkor lettem a testvéred, amikor pólyába takargatva hazahoztak - vagyis igen- de nem a szó legteljesebb értelmében. Idő közben váltam azzá a jelentéktelennek tűnő másodpercekben, az éjszakai beszélgetésekben, a vigasztaló szavaidban, a már nem bírom nevetésekben, a betegségekben, a véletlenekben, a civakodásokban vagy amikor boldogan jöttél haza.

~Köszönöm, hogy vagy nekem.~

~Anyu, Apu...nem kaphattam volna tőletek szebb ajándékot, mint a kisöcsémet.:) ~

A konyha birodalma :)

 Ücsörgök. Megint. A kezemet bámulom, némán. Szokás mondani mifelénk, hogy a kézírás elárul. Igaz és mennyire kőbevésett!... No és az, ahogyan kenyeret gyúrsz a puszta kezeddel, avagy cukrot karamellizálsz, fűszerezel, tojáshabot versz, gombócokat formálsz, zöldséget vagdalsz, lisztet - cukrot - vajat méricskélsz a diós - mézes süti készítéshez ? Nem jellemez? Nem árulkodó? Dehogyisnem... Ott rejtőzik a receptek hosszú sorában egy egész élet és bár sosincs nagybetűkkel a lapok aljára vésve a kötényt ragadó cukrász - szakácsok nem felejtik el, hogy a legfontosabb összetevők a következők: szeretet, lélek, egyensúly, alázat.

 A konyhatündérek bizony sokszor ledobnák a kötényt, mert túl sós a húsleves, túl lisztes a tészta, odaégett a rántás vagy túl száraz a pörkölt...de  végül maradnak... megküzdenek a problémákkal...Addig kevernek -kavarnak míg mosollyá válik a kudarc és az arányok kiegyenlítődnek. 

Na és amikor a szívünk a felhők fölé repül ? Ez is látható, érezhető, ízlelhető. Könnyű lélek mellett eperhabos, madártejes, tejszínes, gyümölcsös az élet, te meg sürögsz forogsz a konyhában, mint egy angyal  mert alig várod, hogy másoknak is örömet okozhass.

Amikor rossz kedved van, szomorú vagy és fáj mézet csurgatsz, hogy legyen már valami édesebb, fahéjat hintesz varázsige helyett, vajat olvasztasz, hogy megtörjön a jég, hagymát aprítasz és azon kapod magad, hogy sírsz - és nem csak azért mert csíp, aztán lisztet szitálsz, hogy kitisztuljon az életed. Csak állsz ott az érzéseiddel és belevegyíted, azt remélve, hogy a benned lévő keserű ízeket a sütés - főzés kiszippantja és a végeredmény édesebb lesz a mennyországnál...és így is lesz.

 Megnyugtat, világot teremt, ajtót nyit, meglep, körülölel és krémessé teszi a lelked. 

Én mondom a  főzés Élet...és Árulkodik rólad...:):):)

Szívből...:):):)

 Köszönöm a több, mint 1000 megtekintést!:)

Nyár:)

Pici katica száll a szélben,

Mindenki tudja, hogy nyár van éppen.

Arcod simogatja mosolygó napom,

A strandolást nélküled ki nem hagyom.

Limonádé hűti égő ajkam,

Nem tomboltam még ki magam.

Pörögve pezseg a lelkem belül,

Hisz a szívem messze repül.

Homokváram tenyerem útjaira ül,

Gondok tengere hullócsillagokba merül.

Szines felhők rohannak velem,

S életemet átölelem...:)

Érzés:)

Érezted már valaha, hogy te igazán megpróbáltad? Hogy mindent megtettél? Derekasan küzdöttél és őszintén szerettél. Még sincs rendben. Semmi. Haragudtál már a sorsodra? Szerettél volna valaha más bőrébe bújni? Érezted már, hogy ez az út nem a tied...? Lüktetett már benned a vágy, hogy elhagyd a jól ismert ösvényt és újat találj? Álltál már úgy a tükör előtt, hogy nem találtad magadat és egy idegen arc tekintett vissza rád ...? Tagadtad már meg magad...? Lettél valaha saját magad árnyéka...? Tettél valaha olyat ami téged is megijesztett...? Vergődtél már úgy az érzelmeid miatt, mint egy partra vetett aranyhal...? Érezted már, hogy céltáblának használnak...?...Hogy mindig pont a közepébe találnak?... Hogy ott sebeznek meg ahol a legigazabb kincseid őrzöd? Volt olyan, hogy kiöntött a lelked folyója és fogalmad sem volt róla, hogyan csalogasd vissza a medrébe? Kételkedtél már magadban? Kaptad egyszer is azon magad, hogy a végtelen még távolabbinak tünik? Vártad már, hogy a mesédnek örömteli beteljesülés legyen a vége? Én igen.

~Hogyhogy nem adom fel?~

~ Te miért nem?~

~ Hogy éled túl?~

~ Miért küzdesz még mindig?~

~ Mert mindketten tudjuk - te is, én is- a szívünk mélyén, hogy:  


~EZ MÉG KORÁNTSEM A MESE VÉGE~

Jelek vagyunk:)

Kérdőjelek ( ? ) jégtavába fagysz bele, felkiáltójelek ( ! ) forgatagát küldve egy zord világnak - mindhiába. Idézet - igézete ( " ) vagy egy álomnak, mit vesszőként ( , ) üldöz ki szívedből a valóság és a végzet. Pontok ( ... ) mérföldkövein haladsz át, lezárva mindig a tegnapot. Monológokba rejted magad,  párbeszéd - ígéretek lángoló karmaiból menekülve. Nem leled a plusz jelet ( + ) amibe belekapaszkodhatsz. Zárójelek ( ) börtönében szenvedsz névtelen, boldogságod hullámjelét ( ~ ) keresve szüntelen. Felnagyított semmiségek, megszemélyesített napsugárcseppek, metaforikus mosolyok, a szerelem képillata, ismétlődő jajok , veszteségek szóköze ( -) Életed. Árnyék, szellem, egy mínusz ( - ).  Egy napon viszont gyémánttá válik a kavics, s hattyúvá a kiskacsa. Jön valaki. Már nem vagy egyedül. Két kérdőjelből egy szív forrad, a felkiáltójelek nyilakként (--> ) mutatnak utat, az idézet érzéssé válik,  a szavakat tettek követik, a hullám már óceán, a kép már valóság, a pontok pedig változó éned nyomai a múlt pincéjétől a mennyország legfelsőbb lépcsőfokáig.

...mert Igaz:)

Illatozhatsz Dior, Calvin Klein, Gucci, Bvlgari, Juicy vagy Femme Fatale parfümben, ha a szíved feneketlen szemetes.

Aki mer az...fejlődik :D

ÁlomLecke:)

Minden készen áll. Az ágyamon ülök hálát adva egy újabb derűs napért. Az éjjeli lámpa hűségesen pislákol, a szoba citrom illatot áraszt, az asztalon gyümölcstea gőzölög. Függönyök rejtenek, egy tükörkép néz vissza rám. Anyukám az ajtóban áll, mosolyogva, szép álmokat kíván. Nem vagyok álmos, nem akarok aludni. Könyvek sokasága tekint rám csalogatóan, a lelkemhez beszélnek. A címeket kémlelem, türelmesen hivogatnak. Döntök. Megtaláltam...az Igazit. Olvasok szaporán, kíváncsian, arcomon tüzes rózsákkal. A teát kortyolom. A ház elsötétül. Az óra egyre dühösebben kattog, ideje aludni. A mesének vége, kis lámpám kialszik. Párnámra hajtom arcomat, puha takaróm ölel. Integet a Hold. Aludnom kellene. Nem megy. Valamiért nem találom a helyem. Forgolódok. Ezer gondolat fut végig elmémen. Mire észbe kapnék a plafon sötétje véget nem érő listával lesz tele. Hétköznapi gondok, sérelmek, fájdalmak, ki nem mondott érzések, lista a holnapról, az álmokról, a bevásárlásról, negatív tulajdonságokról, mások elvárásairól, emberekről, be nem következett változásokról. Igazi kavalkád. Annyi minden van bennem, próbálok összefüggéseket keresni, elemezni, kételkedek, ébren álmodok. Azon kapom magam, hogy a  lepedőt szorítom, kapaszkodom. Ki akarok törni. Oldalra fordulok. Valami nem jó, valami hiányzik. Lassan...érthetetlenül... legördül...egyetlenegy... könnycsepp. A szememhez kapok. Elmorzsolom. Levegőt veszek. Kifújom magam. Csodálkozok. Egy angyal nyugtatja szívemet, Isten pedig féltő kezével csukja le szememet. A menny vigyázza álmomat. Alszok nyugodtan, békésen. 

Látom magam előtt ...Cleopatra, Jeanne d’Arc, Jane Austen, Marie Curie, Viktória királyné, Diana hercegnő, Teréz anya, Jackie Kennedy és Eleanor Roosevelt alakjait. Velük harcolok Egyiptom  függetlenségért, a franciák angolok ellen vívott háborújában, regényt írok, feltalálok, humanitáriusként elszigetelt országok tengődő sorsú emberein segítek, hatalmat képviselek, a nők egyenjogúságáért harcolok, first ladyként részt vállalok a politikában.

Nők, akik nem féltek szembe nézni a félelmeikkel, akik mertek változtatni, akik harcoltak és erősek maradtak akkor is ha már minden kötél szakadt. Nők, akik beírták magukat a történelembe, akik nem csak anyákként és feleségekként élték mindennapjaik, hanem valóban jobbá tették a világot.

 Hasamra süt már a nap. Felébredek. Pizsamában állok a tükör előtt álmosan, kócosan, smink nélkül. Mosolygok. Megértettem a leckét. Erős vagyok és tenni akarok. Magamért. Másokért. Rajtam is áll, hogy milyen a világ, én is hozhatok változást, törhetek új utakat, írhatok el nem képzelt történeteket, szőhetek Marsig érő álmokat.

...és teheted ezt te is kedves olvasó, mert rajtad is áll...:)

Versenylázban ;;)

Élet:)

Előtted egy mágikus tér. Egy hatalmas, színesre festett sátor, színpad, lufik, vattacukor. Kíváncsi vagy. Elindulsz. Sorok kígyóznak előtted, türelmetlenné válsz. Ajtók tárulnak ki, fények ragyogják be a teret és a saját életed nézője leszel. Körülötted tömeg, emberek akik nem ismernek. Akrobaták egyensúlyoznak, táncosok mulattatnak, idomárok szelídítenek. Trükkök végtelenje sokkol, állatok világa mosolyogtat meg. Bohócok jelennek meg. Ők sosem sírnak. Póni hátán szárnyalsz. Nyeregben érzed magad. Nincsenek gondok. A mágia hatással van rád, a csillogás magával ragad. Visszafojtott lélegzet, izgatottságból fakadó sikolyok. Most minden olyan színes, érzelmek hadán gyalogolsz végig. Várod a következő műsorszámot, az újat és ennél is izgalmasabbat. Egyszer viszont véget ér. A bohóc meghajol, az állatok szabadulásra várnak, a fellépő ruhák lehullanak, a tömeg szétszéled, a színpad üres lesz, a zene elhalkul és kialszanak a fények. Hazafele ballagsz. Visszatérsz a szürke kis világodba. Dilemmába esel. Arról miért nem tudunk, hogy a balerina anorexiával küzd, az idomárnak sebes a keze, hogy az állatok éheznek vagy a bohócok zokogva alszanak el? A zsonglőr megunta a monoton vándorlást,  a lufiárusnak hiányzik a szerelem; az igazgató meg a haját tépkedve számolja újra és újra a könyvelést egy végzetes bukástól rettegve. Hallgatnak. Nem mondják. Tabu témák. Hogyan ismerhetnénk őket tehát? Ismerik ők egyáltalán felszín mögötti énjüket? A taps nem tesz felhőtlenül boldoggá, a mosoly lehet hamis, az akrobata pedig végig mehet a kötélen, ha nem tudja megoldani a problémáit. Külső és belső ellentéte.  Érzelmek viharos találkozása... Fényes sötétségek. Valóságos illúziók. Győzelmi kudarcok. Békés indulatok. Fájó mosolyok. Égő mennyországok.

~Én mondom, CIRKUSZ az élet...~

Blogverseny :)

Színház az egész világ :)

Dobj el. Tépj szét. Üvölts le. Üss ki. SZERESS! Gyűlölj. Törj össze. Vágj szét. Taposs le. Repíts fel. NEVETTESS MEG!. Akassz ki. Birkózz meg velem. Vigyél el. Taszíts el. Húzz közel. Dühíts fel. Szoríts meg. Altass el. Rémíts meg. Fogd a kezem. Hajíts el. Harcolj ellenem. Küzdj értem. KELLJEK!. Menj el. Sirass meg. Puszilj meg. Betegíts meg. Tégy bohóccá. Csavarj ki. Égess el.  KERESS! Ne találj. KÉRJ! Büntess. MOSOLYOGJ RÁM!. Halj bele. Ölelj át. Változz meg. Ébredj fel. Ne feledj. Álmodj. Gyászolj. Lángolj. Fuss. HIÁNYOZZAK. Ünnepelj. Vádolj. Adj hálát. Számolj. AGGÓDJ. Ragyogj. Állj bosszút. Adj hitet. Ne tágíts. Taníts. Hallgass. Melegíts. Érdemelj meg. Támadj. Menekülj. Lázadj. Veszíts el. Varázsolj. Add fel. Döntsd el. Vétkezz. Táncolj. Mesélj. Fájjon. Remélj. Szerezz meg. Titkolózz. Szabadíts ki. CSÓKOLJ. Részegíts meg. Reszkess. Nyújtsd a kezed. Ne veszíts el. Ragaszkodj. Érezz. Habozz. Várj rám. Sírj. AKARJ. Kergess el. Kételkedj. Bámulj. Lélegezz. Száguldj. REJTS MAGADBA. Zárj be. Engedj pezsegni. Esküdj meg. Őrizz. Árulj el. MINDEN LEGYEK.

~~...FÜGGÖNY...~~        

~ ~...CSAK JÁTÉK VOLT...~~

Börtönök gyűrűjében

Éjszaka volt. Sehol egy csillag, egy járókelő vagy házakból kihallatszó nevető zsivaj. Borus felhők ágyikóján édesdeden aludt a Hold nem törődve a földön heverő, széltől reszkető fűszálakkal. Emily a járda kövein haladt előre dühösen, kétségbeesetten zokogva, lelkében lázadva. Menni akart és nem nézni vissza, elhagyni ezt a béklyókkal teli világot, a fájdalmat, a hiányt. Cipője egyre türelmetlenebbül kopogott...Egyedül volt. Igen. Egyedül a saját kis világában, múltjába zárkózva, szívében épült falakba ékelve, a csalódások okozta sebekben, meghiúsult álmokba temetve; végeláthatatlan csaták és veszekedések mocsarába süllyedve. Elege volt...A Világból...ahol az veszít aki őszintén szeret, ahol egyik percről a másikra a legjobb barátja összemegy a szemében mint a legkedvencebb pulcsija mosás után, ahol kutyák ugatnak a háta mögött és mindig az árral szemben kénytelen úszni.

Megunta hogy robotnak nézik a munkában, de nincs egy vasa sem, hogy reggelente mindig lefröcsköli egy busz, esni kezd amikor nem kellene, hogy senki sem szól rá a gyerekekre, ha a szemetet a földre dobják, hogy mindig késésben van és mindig más a fontos, hogy el kellett temetnie magában a szerelmet, hogy zombinak érzi magát a jelenben és a múltba menekül, hogy sírna egy vállon de nincs aki átölelné. Olyan egyszerű volt gyereknek lenni...futni a szivárvány után, hinni a mesékben, gumicsizmában ugrálni a tócsákban, összegabalyodni a sárral, nyakig festékes lenni, a pokrócról figyelni ahogy különös alakot öltve szaladnak a felhők, fákra csimpaszkodni, homokvárat építeni, pillangókat kergetni.
 
Most túl sok minden fáj...már nem bírja...látja az egyenes utat maga előtt...érzi ahogy céltalanul viszi a lába...összeroskad. Esni kezd. Nem érzi... nem érzi, mert a szíve olyan erősen kiabál segítségért a világ felé. Miért ???! Szeretetért, megbecsülésért és nevetésért. Egyetlen iskola sem tanította meg őt hogyan küzdjön meg a kudarccal, mi az hogy veszteség, fájdalom és harc. Valami hiányzott...talán elvesztette önmagát, esetleg meg sem találta. Még mindig esett, ő pedig a járdaszélen ült reszketve, válaszok után kutatva. A csuklóját szorította, a tetoválását markolta. Egy kalitkába zárt madár képe rajzolódott ki az esti lámpa fényénél, a boldogság kék madara börtönök gyűrűjében gyászolta Emily fájdalmait.
 
Egy kalapos idegen jelent meg az úton, kabátjába burkolózva kémlelte mi történhetett ezzel a lánnyal, hogy már majdnem feladta. Kezét odanyújtva felemelte és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle a sarkon levő kávézóba vonszolta, leültette, kávét rendelt neki és némán kiosont a hátsóajtón. Ki lehetett ő és miért tette ezt? Nem volt köteles és még csak nem is ismerte őt.
 
2 év telt el. Esteledett. Emily kanyargós útra tévedt, de már nem félt. Nem menekült. Harcolt. Összeszedte magát, mosolygott, megváltozott. Tudta már, hogy minden lejtő után felfele visz az út, hogy minden gödörből kilehet mászni, ha elég elszántak vagyunk és hogy nem számít milyen későn jutunk fel a hegytetőre, mert lehet hogy a kilátás egy fajta kárpótlás  sebekre, karcolásokra, a sajgó lábakra, kitörött cipősarokra, de az odaút teszi őt igazán értékessé. Az utak megváltoztatnak, fejlődésre bírnak és rádöbbentenek a tényre, hogy az áthidalhatatlannak tűnő akadályokat valójában nem is annyira az élet, hanem mi magunk állítjuk.

Szép jó reggelt mindenkinek!:) Napos szíveket és óceán végtelen mosolyokat a mai napra:):):)

Isten:)

Pipacsmező közepén vártak,

Vágyaikat üldözve dacosan,

Álmok tükörtaván keresve

Lelkük hitéből épülő hídjaik.

Piros, kis csokorba kötötték

Szívük világító melegét,

Angyalok ölelvén őket körül

Szelíd érintéssel a felhők fölül.

Szemük a kék égre emelkedett,
Arcuk mosolyra gyúlt.

 Mit találtak; mit leltek? 
~Istenre tekintettek...~

BuliZz! :D

Dal, zene, tánc...Ritmus, mozgás, jókedv, érzések. A tusoló alatt énekelsz, fakanállal a kezedben táncolsz, ablak pucolás közben szöveget dudorászol, fogmosás közben koreográfiát alkotsz. Újra és újra lejátszódik benned egy dallam. Leüvöltheted a rádiót, mert dühös vagy, moonwalkozhatsz ha örömödben már a Holdon jársz. Énekelhetsz halkan a párnádhoz bújva , de a feje tetejére is állíthatod a szürkének tűnő világot. Tedd meg. A zene sosem hagy el, mert benned él. Az érzéseknek pedig hangot és szárnyakat kell adni. Legyél bohóc tehát ha őrülten boldognak érzed magad, vagy énekesmadár aki az álmaiért dalol. Add ki magadból ! Énekeld ki, bulizd ki!...mert a dal és a tánc mindig a lelked érző ritmusából ered, megmutatva a világnak miért is vagy te éppen te és nem valaki más a szomszéd utcából.:)

1+1=???

Adott hát egy fiú és egy lány. Két test, két lélek, két szív, két pár csillogó szem és egy szerelemmel, hűséggel, tisztelettel és odafigyeléssel teli világ. Két fiatal, akiknek megadatott, hogy az útjuk keresztezhette egymást, órákig tartó beszélgetések, apró rezdülések, néma simogatások, féltő aggódások, szerelmes pillantások villámperceiben. Akkor és ott lettek egymáséi, amikor szükségük volt egymásra, amikor jobb világról álmodoztak, amikor a napfelkeltét várták. Amikor a lány szerelmese szemébe nézett hallotta a delfinek énekét, a fiú pedig éreztette Hercegnőjével, hogy szerelmét nemcsak szavai, hanem tettei is bizonyítják. Egy volt a szívük, egy a lelkük és a világ azáltal lett szebb, hogy ők ketten tényleg összetartoztak. Az álmok elérhetővé, az akadályok legyőzhetővé váltak, mert ők ketten egyként harcoltak az élet csatamezején. Az ég frissítő kékje és a nap tüzes narancssárgája összeolvadt bennük. Kiegészítették egymást, annak ellenére, hogy annyira különböztek. Mindezek tudatában írhatnám, hogy ők ketten szívek szárnyán repülve éltek míg világ a világ, de nem így történt. Túl sok minden változott. A perzselő tűzre eső hullott, a jeges lavina pedig a hegytetőről  lezúdulva temette őrjítő iramban a fagy elől menekülő érzéseket. Féltékenység, csalás, szabadság vágy, fojtogató érzések, lávakitörések, hibák, makacskodások, nehézségek. A trópusok színe kihalt sivataggá vált és már nem volt menedék, megoldás vagy visszaút. Megváltoztak. Mindketten a saját igazukat védték, ahelyett hogy megértették volna egymás miértjeit, hívó szavait. Az álmok illúziókká váltak, a bizalom pedig egyre fakóbb színt öltött.

A lány az ösvényen állt...Várt...Várt...Várta Őt. Az égre nézett. Segítséget remélt. Érezte a véget és iszonyúan félt...elveszíteni azt aki a mindene volt. Aki egyben saját maga is volt: a része, a szíve, a lénye. A fiú autója vészjóslóan lassult az út peremén. Megint keresztezték egymás útjait, azért, hogy utána elváljanak, új irányokat küzdve maguknak. A fiú az autóban ült. A lány beszállt. A szempárok megváltozzak, a kezek már nem nyúltak ösztönösen egymás felé. Falakat emeltek egymás elé. A fiú nem akarta, hogy a lány szenvedjen, a nő pedig, hallgatott. Annyi mindent szeretett volna elmondani, kiadni magából az érzéseit, de nem tudta, mert a fájdalom amit a szíve közepén érzett, ott legbelül megbénította. Vége? - kérdezte. Vége - felelte a Herceg. A lány zokogva nyitotta ki az autó ajtaját, érezvén a fojtogató érzést, hogy visszaforduljon...hogy még egyszer átölelje.... hogy kimondja: Szeretlek. Várta , remélte, hogy kedvese visszarántja, hogy egyetlen szóban visszahozza neki az Édent. Csak egy szó: Maradj!

Elindultak. Külön utakon. Mindketten visszanéztek, még egyszer, utoljára. A lány a szívéhez kapott, a fiú pedig öklét erősen összeszorítva küzdött a kudarccal. Hosszú idő telt el. A lány gyűlölte...nem...nem őt...a hiányát. Egy napon  viszont halkan suttogta az aranyesőben : Köszönöm. - hogy megtanítottál felállni.

Mosoly :)

Amikor valaki őszintén mosolyog rád menyországgá válik a pokol, szivárvánnyá a szürkeség, dallá a csend...:)...mert a mosoly olyan fontos a léleknek, mint kisgyereknek a takarója, pingvinnek a jég, éjnek a csillagok, csokis sütinek a kakaó. Nélkülözhetetlen. Kulcs a megismerés zárjához; szabadulás a magány fogságából. Sejtelmesen bizalmas, érthetetlenül bájos; magához csalogató egyéni védjegy, mely lényünkből fakad.:):):)

Szerelem:)

A szerelem olyan, mint amikor egy kád gőzölgő, habos, nyugtató fürdőt veszel. Ellázít, feltölt, felmelegít, körülölel, biztonságban tudjuk magunk, békében a világgal és önmagunkkal. Csak a habot és tusfürdő illatot érezzük, kizárva a kint zajló viharokat, a zord időjárást, a zűröket. Az érzés, amikor minden olyan egyszerű. Most erre volt szükséged. Eltaláltad. Vagy mégsem...mert léteznek tusolásszerű fellángolások; van, hogy nem találjuk az arányt hideg és meleg víz között, talán narancs illatú habra vágyunk, de csak citromosat kapunk. Lehet, hogy a víz féltékenyen forró, vagy jegesre hűl. Talán elfelejtjük bedugni a kifolyót és minden ami szép volt elúszik mielőtt észrevennénk. Előfordulhat, hogy a sampon a szemünkbe folyik és könnyeket csal, fájdalmat okoz; esetleg elcsúszunk, mert elakarjuk érni az elérhetetlent. Néha még üldögélnénk kicsit, hogy érezzük a meleget, de kintről bekiabálják, hogy ideje elhagyni a fedélzetet. Már nem is látunk a gőztől, így a törölközőbe súroljuk szemünket azon tűnődve álmodtunk - e a kád szélére dőlve és visszatérünk - e még?

Igaz barátok:)

Hirtelen csöppennek az életedbe, de többé sosem lépnek ki. Magukkal hozzák a szivárványt és jobb emberré tesznek. Megváltoztatnak. Ha vihar dúl benned, tudják mi hozza vissza a napod és ők is megáznak érted az esőben. Tisztelsz és tisztelnek. Szeretsz és viszont szeretnek. Őszintén. Nagyokat nevettek és a legkevésbé sem zavar, hogy teljesen idiótának néz titeket a világ. A reggeli kávénál már nem a kávé számít, hanem hogy együtt ihatjátok, a beszólások aranyköpésekké válnak, a hosszú percek repülve szállnak. Ismeritek egymás csapongó állapotváltozásait, legveszedelmesebb hibáit, legféltettebb titkait, kimondatlan szavait, rejtett álmait...Otthon lesztek...mert az otthon nem kacsa lábon forgó palota, nem 3x3 - as kisszoba, hanem a szívek melege. Otthon vagy ott, ahol elfogadnak, szeretnek, féltenek, fontos vagy, ahonnan hiányzol, ha épp másfele visz az utad. Sosem unatkoztok, mert az életetek hangos nevetések, végeláthatatlan kalandok, könnyes szemek, meg nem értett csalódások, bulik és fejfájások, békés séták, kiharcolt érdemek, megtanult leckék Ariadné fonala, mely segít megtalálni helyünk az Élet nevezetű labirintusban; hajózva mindenkor, egy fényesebb jövő felé.:)

Változás :)

Amíg éjszakai sötétségbe burkolózott lelked nem érzi a nap melegét és nem szövi álmait a kék ég vásznán... amíg eldugott ösvényeken keresed a megváltást, egyenes utak vágyüldözése helyett...amíg sziklán állsz ahelyett, hogy az óceán mélyébe ugranál...amíg dacolsz a világgal, nehogy másnak lássanak... amíg hallgatsz ahelyett, hogy tennél...amíg kihasználsz, pedig szerethetnél...amíg kapsz de sosem adsz, amíg más lehetnél de ugyanaz maradsz... hanyatló csillag vagy...változtass tehát, mert rajtad múlik, hogy az életed napos barátságok, felejthetetlen emlékek, őszinte érzések, szeretettel teli pillanatok, önzetlen barátságok, megvívott, igazságos harcok, tiszta szerelmek tündöklő galaxisa lesz -e..:):):)